|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 51 találat | lapozás: 1-30 | 31-51 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ravasz László 2013. április 11.Csomakőrösön tudják, mi a dolgukA Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le. Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább. Nem volt emlékhely Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész. A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész. Közös ügy Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban. Nemzetgyűlésről a csatába Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt. Mindenki dolgozott Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.) A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be. Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak. Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ. Bokor Gábor Krónika (Kolozsvár). 2014. április 17.Az életfogytig tartó névHúsvétra készülve a történelmi egyházak néhány legendás püspökére emlékezünk: Ravasz László református, Ordass Lajos evangélikus püspökre és Mindszenty József katolikus bíborosra. Azoknak igyekszünk méltó emléket állítani, akik esetenként mártíromságukkal is példát mutattak hitből, elszántságból, nemzetszeretetből. – Ritka történelmi név viselője. Milyen családi kapcsolat fűzi a hajdani püspökhöz, Ravasz Lászlóhoz? – Ravasz Ákos Lászlónak hívnak, kevesen viselik ma már e vezeték- és keresztnevet. Hivatalosan unokaöccse vagyok a Bánffyhunyadon született püspöknek, egy érdekes családalapításnak köszönhetően kötődéseim ennél mégis jóval szorosabbak. Úgy alakult, hogy két Ravasz fiú elvett két Gönczi lányt, László és Árpád nagyapám így kétszeres unokatestvérek voltak, ami bibliai értelemben testvéri kapcsolatot jelent. Így is szerették egymást. E bensőséges köteléket a következő generációk is táplálták. Árpád évtizedekig a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium igazgatója és tanára volt, 1919-ben az újjáalakuló cserkészmozgalom elnöki tisztségét is betöltötte. A református egyházban is adtak a szavára. Nagyapám nagyon sokat tett, hogy Ravasz László 1920 után Erdélyből Budapestre települjön, és a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé válasszák. E családi kapocs természetesen nem érdekszövetség volt, Árpád és László nagyon szoros lelki kapcsolatban is álltak egymással. – Nagybátyja a két világháború közötti időszak vallási és politikai életének markáns alakja volt. Érte valami hátrányos megkülönböztetés e rokoni szál miatt? – Ravasz László emléke végigkísérte az életemet. A szocializmusban nőttem fel, így e név árnyékként vetült rám. Már kisgyerekként szembesültem személyének üldözöttségével: Rádfalván, az eldugott ormánsági faluban, úttörőtáborokban, kórházban és munkahelyeimen is az első kérdés mindig a rokonságunkat firtatta. Belsőleg lázadtam, nehezen fogadtam el, hogy lénye ennyire átszője életemet, és harcoltam a meghatározó örökséggel. Az iskolai továbbtanulásnál e név különösen hátrányt jelentett, az ideológiai pályák bezárultak előttem. 1962-ben, az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem. A nyomtatvány leadásakor a titkárságon udvariasan bemutatkoztam. A titkárnő kijött utánam, és még egyszer megkérdezte a nevemet. A hallottakon elgondolkozott, s azt tanácsolta, hogy végezzek el egy egyetemet, s akkor nagyobb eséllyel pályázhatok az áhított tanintézménybe. Megfogadtam az intelmet, így kerültem a Műegyetemre, ahol vegyészmérnök lettem. – Mégis a filmezés lett végül a hivatása. – Már az első egyetemi évben színházakban dolgoztam esténként, munkakönyves díszlettologatóként lépkedtem a világot jelentő deszkákon. Később a filmgyárban kaptam feladatokat, majd a televízióban dolgoztam. Itt fordulópont következett be életemben: mivel nem láttam magam előtt perspektívát, 1970-ben a feleségemmel disszidáltunk. Egyéves vegyészmérnöki munka után sikerrel jelentkeztem a Müncheni Filmművészeti Főiskolára, ahol rendezői szakon végeztem. Főiskolás éveim alatt egy amerikai Fulbright-ösztöndíjjal – Németországból elsőként – a hollywoodi Amerikai Filmintézetben tanulhattam. Évtizedekig író-rendező-szerkesztőként és producerként dolgoztam a televíziós és filmszakmában. 1991 szeptemberében, épp a születésnapomon Indonéziában, Lombok szigetén forgatás közben repülőbaleset ért. Mindannyian túléltük a katasztrófát, de három év leforgatott munkája a tűz martaléka lett. A filmezést ezután abbahagytam, és diplomáciai pályára léptem. De nem sokáig bírtam kamera nélkül, így amikor begyógyultak a sebek, ismét visszatértem a filmhez. Alkotásaimmal a magyarság javát szolgáltam, mert a név kötelez. – Milyen volt Ravasz László mint pater familias? – Erről legtöbbet unokái tudnának mesélni, hiszen gyakran voltak nála. Feltűnt, milyen természetességgel, talán egy kis tiszteletlenséggel beszélnek vele a fiatalabbak. De nem vette zokon, mert olyan nagyformátumú ember volt, hogy a kicsinységekre nem igazán adott. Valószínűleg az unokáiban is megvolt az említett védekezés a híres egyéniséggel szemben. Noha rendkívül szerény, sokszor alázatos kép is él bennem róla, számomra mégis tekintélyt parancsoló, minden helyzetben jelen lévő felsőbb lény, úgynevezett Über Father volt. – Milyen személyes emlékek kötik a nagybácsihoz? – Nagyon szerettem. Ő keresztelt meg a Torockó téri templomban. Miután kitiltották Budapestről, Leányfalun találkoztunk gyakrabban. Szemben lakott Móricz Zsigmonddal, nagyon tisztelték egymást. Fiatalkoromban gyakran kijártam hozzá, s csodáltam, talán ki is használtam rendkívüli tudását. Igen nagy műveltsége volt, például többek között ő értette meg velem Kafka világát. Most is látom magam előtt, ahogy az Átváltozás bogármotívumáról beszél. Emigrálásunk előtt ismét meglátogattam Laci bácsit, áldását kérve. Ekkor már a 88. évében járt, öreg prófétaként beszélt velem. Keveset kérdezett, de mindent megértett. – Hogyan látja Ravasz László munkásságát? – Az életműve alig felmérhető. Széles látókörű ember volt, ismeretsége az egész világra kiterjedt. Figyelemre méltó életutat járt be, 24 éves korában már püspökhelyettesnek választották, tanított a kolozsvári református teológián is, filozófusként is nevet szerzett magának, később a Magyar Tudományos Akadémia alelnökeként tevékenykedett. Horthy Miklós lelki gondozójaként a magyar politika egészére is rálátott. Ebben a légritka térben nagyon nehéz volt megmaradni feddhetetlen keresztyénnek: az igazságszeretet a vérében volt, szolgálta az egyházat, de a politika is megérintette. Az erősen katolikus Magyarországon akkoriban református kormányzó uralkodott: e felemás világban a püspök mindenek előtt egyházpolitikus volt. Befolyásával segíthette a református egyházat, erősíthette az iskolarendszert, gyülekezetalapítás, templomépítés fűződik a nevéhez. Sok pénz sorsa fölött dönthetett, de mindig tisztakezű maradt, nem lehetett megvásárolni. Nagyon nyitott ember volt, mindig kész az újra. Ő volt az első rádiós igehirdető, az éteren keresztül szálló prédikációi igen népszerűek voltak. Az egész ország hallgatta, s talán – nemcsak Magyarországon, hanem Európában, s más kontinenseken is – ennek is köszönhette ismertségét és népszerűségét. Az utókorra megmaradtak ugyan vallomásai, emlékezései, de az igazi Ravasz László-portré megrajzolása még várat magára. – A zsidósághoz fűződő viszonya viszont ellentmondásos. – Különös egyénisége a zsidósághoz fűződő viszonyában is tükröződik. Az első zsidótörvény nagy kommentátora volt, erre az erdélyi zsidóbevándorlásról szóló, sokszor emlegetett „lavór és a tinta” vagy a „kád és a tinta” hasonlataiból következtethetünk. Noha az első jogszabályt megszavazta, később erős kétségei támadtak: eljutott a nemzeti dráma felismeréséhez. Szenes Sándor Befejezetlen múlt című könyvében is említi – családi elbeszélésből is tudjuk –, milyen krízisben, testi betegségben élte át a német megszállást és a zsidók deportálását. A Jó Pásztor Bizottság alapítójaként zsidómentő munkájával segítette a rászorultakat. A családban gyakran szóba kerültek 1938-as szavai: ha Magyarország mégis háborúba lépne a Szovjetunióval, elkerülhetetlen lesz hazánk orosz megszállása. Profetikus ember volt, s ezt valamilyen módon a zsidóság is érezte és tudta. Noha szenvedélyesen, kettős érzéssel álltak e névhez, nem követelték a fejét, nem került börtönbe. Budapestről kitiltották, igét sem hirdethetett, de Rákosi meghagyta korlátozott szabadságát. – A zsidóság ma is így tekint vissza egykori szerepére? – Néhány közvetlen emlékemmel tudok válaszolni. Egyszer, még a nyolcvanas évek közepén az Országos Rabbiképző Intézetbe kaptam meghívást. A terem végében foglaltam helyet, s amikor Scheiber Sándor professzor valahogy megtudta, hogy egy Ravasz-rokon van a teremben, széles gesztussal, hangos szóval hívott maga mellé. Jóllehet számos nobilitás vett részt a találkozón, a többiek csodálkozására a professzor mégis velem beszélgetett a legtöbbet. A dialógusok általában úgy kezdődnek: Ravasz László és a zsidótörvények, s az első törvény megszavazása miatt természetesen felvetődik a szemrehányás. Egy másik példa: 1972 decemberében mint filmfőiskolás nyertem egy pályázatot, s választhattam, hogy hova menjek tudósítani a német külpolitikai magazin számára. Izrael volt a legmesszebb, így a közel-keleti országba küldettem ki magam. Az első négy ember, akivel Izraelben találkoztam, tudott magyarul. Éjszaka érkeztem, a szállodaportás hosszasan tanulmányozta az útlevelemet, rám nézett, s megkérdezte, tudok-e még magyarul, mert ő is szép hazánkból származik. Másnap délig további három emberrel akadtam össze, akik szintén beszélték nyelvünket. Asszisztensem a német televíziótól, Noemi ben Natan szintén érdeklődött magyar tudásom felől, az újságárusnál szintén hallották, hogy magyarul beszélünk. Rövid beszélgetések után kiderült, hogy mind ismerték a Ravasz László nevet. Újdonsült ismerőseim mind Erdélyből települtek ki. Ravasz Ákos Ravasz Ákos filmrendező, Ravasz László református püspök unokaöccse az erdélyi Ravasz család leszármazottja. Budapesten, a műszaki egyetemen szerzett diplomát. 1970-ben feleségével a Német Szövetségi Köztársaságba emigrált, s ott filmművészeti tanulmányokat folytatott. Számos dokumentumfilm: Kereszt és korona, Küldetés Eviánba, Elysium társalkotója és producere, német közszolgálati televíziók állandó munkatársa. Évtizedekig a müncheni magyar református gyülekezet főgondnoki teendőit látta el. – Milyen kapcsolatokat ápolt a társegyházakkal? – Pozíciójának megfelelően a katolikus egyházból elsősorban Serédi Jusztiniánnal és Prohászka püspökkel volt jó viszonyban. Természetesen később Mindszenty Józseffel is, Ordass Lajos püspökhöz is bensőséges kapcsolat fűzte. Gyerekként emlékszem az 1956-os beszédeikre: a forradalom napjaiban először Mindszenty szólalt meg, majd Ravasz László beszélt a rádióban. Nagy volt a mondanivalójuk közötti különbség, a református főpap kevésbé az aktuális politikából, inkább a bibliai igazságokból indult ki. – 1956 után hagyták dolgozni, vagy a billog rajta maradt? – Pasaréten, a Torockó téri református templom közelében laktam, ahol nagybátyám, Joó Sándor szolgált lelkészként. Épp nála voltam, amikor egy Pobeda autó kanyarodott a templom elé, és Ravasz László szállt ki belőle. Istentiszteletet tartott, ugyanis visszaválasztották a zsinat lelkészi elnökének, illetve dunamelléki püspöknek. A kommunizmus Janus-arcát mutatja, hogy nagybátyámat 1957 tavaszáig hagyták dolgozni, Joó Sándort viszont bebörtönözték. A nagy tehetségű igehirdetőnek egyetlen bűne volt: beengedte a püspököt az Isten házába prédikálni. Sokszor gondolok is Ravasz Lászlóra, a vele szembeni ifjúkori lázadásom már a múlté, megbékéltem, és büszke vagyok nevére, a „terhes” örökségre. Ordass Lajos, a megvesztegethetetlen Boleratzky Loránd ügyvéd, egyetemi magántanárt szoros szakmai és emberi szálak fűzték Ordass Lajoshoz (portrénkon), a mártír evangélikus püspökhöz. – Melyek az első emlékei a püspökről? – Jogi tanulmányaimat a Miskolci Evangélikus Jogakadémián végeztem, ahol megválasztottak az ifjúsági Luther Szövetség elnökének. Az ország egyetemein működő Luther Szövetségek elnökei évente összejöttek tanácskozásra, így találkoztunk 1940-ben Szegeden. Kapcsolatunk finnországi és németországi ösztöndíjam előtt vált szorosabbá, sokat beszélgettünk, tanácsokkal látott el. Később Miskolcon tanítottam, így csak a börtönbüntetése után találkoztunk ismét. Mint jogász is kapcsolatba kerültem vele, 1956-ban az ő egyházkerületében ügyésszé választottak. Első feladatomnak azt tekintettem, hogy a kommunizmus alatt mellőzött evangélikus lelkészek számára megadjuk a jóvátételt. Tegeződtünk, azonban Ordass távolságtartó ember volt. Sokszor engem kért meg, hogy segítsek látogatói fogadásában. – Miből élt a püspök? – Ordass püspök családja is megszenvedte az üldöztetést. Négy gyermeke volt, a fiának teológushallgatóként a történtek nyomán abba kellett hagynia tanulmányait. Hogy eltarthassa népes családját, a börtön után fizikai munkát is vállalt, bérelt egy kis gyümölcsöst, abban dolgozott. Felesége kesztyűket, sálakat kötött, de így is szűkösen éltek. Külföldről is komoly támogatások érkeztek, gyakran az én címemre is jött nagyobb összeg. Noha Ordass sem volt bővében a javaknak, mindig nagyon önzetlen volt: figyelte, ki veszítette el az állását, s a támogatások nagy részének megvolt a helye. Csekély összegben állapították meg a nyugdíját, de külföldi barátai segítették. Rengeteget írt, nagyon sok külföldi munkához juttatott hozzá. Irodalomtörténeti jelentőségű, hogy Hallgrímur Pétursson híres 17. századi izlandi költő Passió-énekeit izlandi nyelvből magyarra fordította. – Ordass Lajos perét a Mindszenty-per főpróbájának tartották. Mi volt az ellene felhozott vád? – A püspök 1947-ben több hónapot töltött Amerikában, és barátja, Franklin Clark Fry püspök egy öt éven keresztül folyósítandó, évi 500 ezer dolláros támogatást ígért az evangélikus egyháznak. A büntetőügyet azért indították a püspök ellen, mivel az ügyészség téves álláspontja szerint az ügyletet be kellett volna jelentenie a Nemzeti Banknak, hogy az adományokat követelésként tarthassák nyilván. Ordass a bíróság előtt kifejtette: hibás a kiindulópont, ez az összeg ajándék volt, aminek folyósítását a mecénás bármikor visszavonhatta. Az eljárás során a püspök levelezését is felhasználták, egy szón a „commitmenten” lovagoltak, amit a Nemzeti Bank tolmácsa kötelezettségvállalásnak jelölt meg, míg Ordass a szó másodlagos értelmére, a „közlésre” hivatkozott. Alpár András, a valutaügyészség vezetője is meg volt győződve a püspök ártatlanságáról, de az ügyben utasításra cselekedett, amit nem is rejtett véka alá. – A püspök kálváriája az 1956-os forradalom után folytatódott. – Az 1957-es tárgyaláson Ordass egy négytagú bizottsággal vett részt, állami részről négy kollaboráns evangélikus vezetőt – köztük Vető Lajos püspököt és Pálfy Miklós teológiai dékánt – vonultattak fel. Azzal az irreális követeléssel álltak elő, hogy helyezzen vissza hivatalába tizenöt, a forradalom alatt elmozdított evangélikus vezetőt. Ezt Ordass teljesen elfogadhatatlannak tartotta, mivel az evangélikus egyházban csak a grémium, a közösség jogosult a döntésre. Ekkor az egyház élére miniszteri biztost neveztek ki. Ezt követően fél éven át folyt a főpap ellehetetlenítése, állandó gyűléseket tartottak ellene, és azt akarták elérni, hogy az egyház lelkészei belülről buktassák meg püspöküket. Megvonták a lelkészektől az állami segélyt, de így sem értek célt, végül 1958 júniusában a forradalom alatt megválasztott vezetők állami jóváhagyására vonatkozó törvényerejű rendelet alapján mozdították el a főpapot. Ez a jogszabály nem vonatkozhatott volna rá, mivel őt közvetlenül a forradalom előtt rehabilitálták. A rehabilitációs határozat tartalmazta, hogy működése megszakítás nélkülinek tekintendő, és az 1948-ban hozott börtönbüntetése törvénytelen volt. Egy másik vád szerint a forradalom után Ordass másfél órán keresztül tárgyalt Mindszentyvel. Ez sem volt így igaz, a látogatás részéről egyszerűen egy gesztus volt paptársa felé. – Mire taníthat bennünket Ordass Lajos életszentsége? – Olyan ember volt, aki minden helyzetben hű maradt az evangéliumhoz. Beiktatási beszédében két dolgot említett: vigyázni fog a jogrendre, és figyel az egyházi iskolák fennmaradására. Ezzel kapcsolatban olyan határozott kijelentései voltak, mint: „Arasszal méri a mérföldeket, és futó pillanatok gyűszűjével az idők végtelen folyamát az, aki csak a mai feltételekből kiindulva gondolja azt, hogy a felekezeti iskolák mellőzhetők és megszüntethetők.” Mély hitét bizonyítják az ítélet kihirdetése után mondottak: „Elítéltetésem ténye olyan lett számomra, mint a fátyol, amely eltakarja előlem Isten akaratát, és érthetetlenné teszi azt. De Istentől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata teljesül.” Mindszenty gyűrűje Afrikába Egy világot rejt az ország, jellemzik gyakran a Dél-Afrikai Köztársaság polgárai hazájukat, utalva a táj és a társadalom sokszínűségére. Sokaknak e földről a labdarúgó-világbajnokság, az idősebbeknek pedig az apartheid jut eszébe. Pedig az országot Afrika leggazdagabb államaként tartják számon a világban, amely ezernyi napi gonddal küzd, s polgárai megtapasztalhatják, hogy a demokrácia megléte nem biztosítja automatikusan mindenki számára a jólétet. Egy magyar televíziós stábbal KwaZulu-Natal tartomány fővárosában, Afrika legnagyobb kikötőjében Durbanben forgattunk 2001-ben. A hét mozgalmasan telt: filmeztünk a Hluhluwe–Umfolozi Nemzeti Parkban, megismerkedtünk az egykor szebb napokat látott zulu falvak színes, turistacsalogató életével, bepillanthattunk a magyar emigráció hétköznapjaiba is. A fárasztó hét végét a pihenésnek szenteltük. Vasárnap lévén, a durbani katedrálist kerestük fel. A templom valóságos kis sziget a metropolis indiai negyedében, nem messze a déli félteke legnagyobb mecsetjétől. A mise előtt betértünk a sekrestyébe, kérve az illetékes engedélyét a forgatáshoz. Magas, szikár, idős atya fogadott, kedvesen megengedte, hogy a kamera számára ideális kórusról kövessük a misét, amelynek kezdetére a templom zsúfolásig megtelt. Gyűrűcsere-történet A szertartás hangulata erősen elütött a barokk egyházban megszokottól. A tradicionális dallamokat a hívők széles gesztusokkal adták elő, s a szinte táncoló tömeg azt sejtette, hogy Durbanben a helyi kultikus gyökerek szelídültek a kereszténységbe. A misét a sekrestyében bennünket fogadó kedves, idős pap mondta bíborosi öltözetben: Denis Hurley érsek. A 85 éves főpap nagy tiszteletnek örvendett, a fehér hívek nagy tudásáért, közvetlen személyiségéért kedvelték, a fekete lakosság pedig mint az apartheid egyik legmarkánsabb ellenfelére tekintett fel rá. A mise végeztével az érsek szívesen válaszolt kérdéseinkre, s jó vendéglátóként személyesen mutatta meg a templomot. Útközben magyarázott, beszélt a hitéletről, elmondta, hogy a II. vatikáni zsinat változásai nyomán zulu és angol nyelven misézik. Említette szerteágazó munkáját, a hitoktatás nehézségeit és az egyre erősödő szociális gondokat. Büszkén mesélte, hogy 13 éve működik beteggondozási alapítványuk, amelynek munkájába bevonják a rászorulók családtagjait is, ezen kezdeményezéssel a nehéz sorsú lakosság életkörülményein kívánnak javítani. Véleménye szerint a katolikus egyháznak, az egyszerű plébániáktól a főpapokig, a forrongó társadalomban egyfajta békemissziót is be kell töltenie. Mielőtt elköszöntünk, az érsek megjegyezte, hogy nagyon szereti a magyarokat. Szavait csupán udvarias gesztusnak tekintettük, de ő folytatta mondandóját, s Mindszenty József hercegprímáshoz fűződő barátságáról is említést tett. Elmesélte: az ujján látható gyűrű a hercegprímásé volt. A televíziósok tamáskodó mosolyára lehúzta ujjáról a gyűrűt, s megnézhettük a belevésett írást, amely bizonyította eredetét: Card. Josephus Mindszenty. „Amikor Mindszenty bíboros Durbanben meglátogatta az itt élő magyar közösséget, észrevettem, hogy azt a gyűrűt hordja, amit a II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápától kapott, noha nem volt ott a zsinaton. Láttam, hogy a gyűrűt még nem igazíttatta az ujjára, ezt ugyanis minden püspöknek magának kellett elvégeztetnie. Az időhiányra hivatkozott, felajánlottam, hogy próbálja fel az enyémet, s kiderült, hogy mindkettőnknek a másik gyűrűmérete az ideális, így aztán cseréltünk. Azóta is büszkén viselem e bátor, szent ember ajándékát.” Eben gubaIfy Géza balatonfenyvesi plébános 1973 novemberében, Mindszenty József látogatása idején Dél-Afrikában a Caritas munkáját segítette. A főpásztor látogatására így emlékezik. „A hercegprímást a dél-afrikai katolikus püspöki konferencia hívta meg Dél-Afrikába. Az ország vezetői szívélyesen fogadták mint a kommunizmus nagy ellenfelét. Vorster miniszterelnök szinte futott a főpap elé, s Mindszenty körútját is megkülönböztetett figyelem kísérte. Az országban élő magyarok is nagy ovációval várták, magyar zászlók lobogtak, magyar népviseletbe öltözött leányok köszöntötték a jeles vendéget. A repülőtéri rögtönzött sajtótájékoztatón az egyik újságíró feltette a kérdést, mi a különbség a barna és a vörös diktatúra között. Mindszenty elgondolkodott, s noha az amerikai követségen töltött évek alatt kiválóan megtanult angolul, mégis Harangozó Ferenchez, egykori zalaegerszegi káplánjához, munkatársához fordult, hogy fordítsa a következőket: „A két diktatúra olyan, mint mikor az eben gubát cserélnek.” A durbani látogatás különösen becses volt számára. Egyrészt Hurley bíborossal jó barátságban volt – ezt mutatja a gyűrűcsere is – másrészt a vendéglátó különleges meglepetést is tartogatott számára. A javarészt zulu hívekből álló székesegyházi énekkar megtanulta a magyar himnuszt, így kedveskedett a főpapnak. „Három évvel később, egyetemista koromban egy szemeszternyi időt újból Dél-Afrikában töltöttem, s Durbanben felkerestem a kedves vendéglátót. Elbeszélgettünk, s újból megköszöntem a nemes gesztust.” A Dél-Afrikában forgatott filmet több televízió is műsorára tűzte, sikere nyomán a következő évben ismét a sokszínű országban forgathattunk. Durbanben laktunk, a vasárnapot ismét a katedrálisban kezdtük. Mise után felkerestük Hurley érseket, s átadtuk neki az előző évben forgatott film kazettáját. Nem sokkal azt követően értesültünk Denis Hurley, a 20. század második felének legjelentősebb dél-afrikai egyházi vezetőjének haláláról. 2004. február 28-án temették el a durbani katedrális Miasszonyunk-kápolnájában. Ujján Mindszenty gyűrűje van, mint ahogy az utolsó hercegprímást Hurley gyűrűjével helyezték örök nyugalomra 1991-ben Esztergomban. Csermák Zoltán. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. április 30.Ma nyílik Sepsiszentgyörgyön a Kommunista Diktatúra Áldozatainak EmlékházaMért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának. Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak. Fájdalmas számok Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát. Betartott ígéret Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott: „Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből.” Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház. E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is! Beszélő tárgyak Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést. Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 24.A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban. A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében! A mondvacsinált kémper Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült! A jogászper Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást. Iskolások is belekeveredtek Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport. Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 6.László LórántHÁBORÚS PRÉDIKÁCIÓK Az Erdélyi Református Egyházkerület az első világháború alatt Az egyház súlyos kihívás elé került: méltatni kellett egy világméretű konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott. Az erdélyi református egyház, akárcsak a Föld összes keresztény egyháza, 1914 júliusában súlyos kihívás elé került. Magyarázni és méltatni kellett egy, már első pillanataiban világméretűvé eszkalálódó konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott. Új, a háborút igazolni akaró irodalmi műfaj jelent meg, a háborús prédikációk és tanítások tömege került pappírra egy olyan korban, amikor a református egyház egyik legégetőbb kérdése a belmisszió volt. Az alábbiakban az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapját, a Református Szemlét és annak a háborúhoz köthető sajtóanyagát tekintjük át. A téma az évek során mindig az aktuális helyzethez igazodott. Így öt év református sajtóanyagát átnézve igen szemléletesen képződik le a háború képe. Meglepő, de úgy gondoljuk, hogy a korszak hangulatát tekintve mégsem kirívó, hogy 1914-ben Erdélyben pont azok a teológusok voltak a leglelkesebbek, akik egyben a református egyház megújulásának és a hitélet felpezsdítésének voltak a zászlóvivői, és a háború után szinte mindannyian fontos pozíciókat fognak majd betölteni. Elég itt csak Makkai Sándor, Révész László, Révész István, Bartok György és Kecskeméthy István nevét említeni. Az erdélyi református prédikációs irodalom és egyéb háborús írások elsősorban a német példákhoz kapcsolhatók, sok esetben német szerzőktől merítenek. 1914 augusztusában Makkai Sándor későbbi püspök nyitotta meg a sort „Ne rémüljetek meg a tűztől!” című írásával, amely a klasszikus példa lesz más szerzők további munkáihoz. Alapgondolata Péter I. levelének 4. 12-13 verseire épít: „Szeretteim, ne rémüljetek meg a tűztől, mely közöttetek támad”. Akárcsak az egész magyar sajtó és ennek nyomán a közvélemény, ő is a szerbeket és szövetségeseiket tette felelőssé a háborúért. Számos protestáns európai teológushoz hasonlóan - feltehetően még mielőtt ezek írásait olvashatta volna - a háborút Isten akarataként értelmezte, aki próba elé teszi népeit, melyek ezáltal lelküket Isten felé fordítják. Ezt a gondolatot viszi tovább egy másik beszédében, ahol Illés történetére alapozott. Eszerint a gyűlöletből szeretet lesz, azaz a háború tüze megtisztítja a lelkeket, Istenhez vezeti a népet. Ugyanezt írta le Bartók György teológiai tanár is: a háború szellemi és lelki újjászületéshez vezet. És valóban úgy tűnt, a történelem őket igazolja. Az egyházi sajtó a folyton ismételgetett nemzeti, nacionalista kliséket az Istenhez való megtérés motívumával megtoldva és ezeket gazdagon használva eufórikusan számolt be arról, hogy a templomok megteltek, a lelkészi teendők megsokasodtak, a bevonuló katonáknak, ha kellett, naponta osztottak úrvacsorát. Vallásos irományokkal látták el a frontra menőket, gyűjtöttek az itthon maradott szegény sorsú családoknak. Szószéken és tábori istentiszteleten nyíltan kimondták, hogy az, aki családját, hazáját védi, nem vétkez, ha gyilkol. Gyakorlatilag teljesen szembementek a lelki megújulást hirdető tanokkal, de megtalálták a módját annak, hogy a háborút mégis ezek keretében magyarázzák. 1914 őszén, a református teológián egy öt előadásból álló sorozat indult, ahol a professzorok fiatal hallgatók számára értelmezték a háborút a Biblia tükrében. Dr. Kecskeméthy István beszédében az Ószövetségi próféták példáját hozta fel, akik számos háború elindítói voltak, jelenlétűk egy-egy csatában erőt adott és a győzelem kulcsát jelentette. A háború szörnyűségeit Dávid király fiatalkori kegyetlenkedéseivel állítja párhuzamba és ennek kapcsán teszi fel a minden generációt izgató kérdést, hogy lehet-e az Ószövetség a kereszténység könyve. „Vannak javak, amelyeket csak ilyen rettenetes áron lehet megszerezni” mondja ki, hisz hitet nyerünk. A béke ugyan gazdagságot teremt, de elhalványulnak a nemzeti és vallási igazságok. Háborúval sújt Isten, mert szeret, és a háború fájdalmaiból megújulva kell kikerülni. Dr. Gidófalvi István, a teológiai intézet főgondnoka ennél is tovább megy, méltatva az öt előadást, „eszményi magaslatokról világították meg a háborút” és íme, a történelem is a modern prófétákat igazolja, hisz a magyar hadsereg helytállt, a nemzetiségek hűségesek és a hadikölcsön sikere megmutatta, hogy külföld nélkül is erős az ország. Nem kellett az idegen tőke a magyar gazdaság felvirágoztatásához. Az erdélyi református irodalom által propagált gondolatok teljes mértékben beleillettek a korszak nacionalista és nemegyszer xenofób hangvételű háborús európai irodalmába és a háború után kialakult, az erdélyi magyarság szempontjából kedvezőtlen helyzet miatt még hosszú ideig kísértettek az egyházi diskurzusban. A teológusok között Ravasz László, a későbbi Duna-melléki püspök mondta ki elsőként nagyhatású írásában, hogy egy korszak lezáródott, új eszmékért él és küzd a világ. Ezzel igazából a világi sajtóban is állandóan emlegetett új korszak motívumát emelte be a prédikációs irodalomba. Véleménye szerint a felgyorsult világ emberének lelkében békeidőben is háború volt. Szerinte értékek csak a tűzből születnek és az új korszakban annyi lesz az öröm, mint amennyi szenvedést elbírunk most. Ugyanerről beszélt Nagy Károly is, aki 1918 januárjától Kenessy Bélát követte a püspöki székben. Pragmatikusabb álláspontot egyedül Dr. Kenessey Béla püspök képviselt. A fent említettekhez képest számos konzervatív elemet tartalmazó „Háború és vallás” című előadásában 1914 novemberében mondta ki, a háborús irodalom egészét tekintve is elsők között, hogy nem Gavrillo Princip szerb diák a felelős, hanem az erkölcseiben megromlott európai társadalom. Komolyabb elemzésbe itt most helyszűke miatt nem bocsátkozhatunk. Az említett példák az egyházközségek szószékein csak felerősödtek, illetve esetenként eltorzultak. Az erdélyi püspökség és teológia körül csoportosuló teológusok többsége 1915-re teljesen kiábrándult a háborúból. Talán az első sebesülteket szállító szerelvények, a soha nem látott szenvedések, a kezdeti katonai sikertelenség voltak kijózanító hatással. A háború mint a lelki és nemzeti újjászületés lehetséges útja kikopott az erdélyi szerzők írásaiból. A Református Szemle 1915. évi sorozatában a fent említett szerzők neve, Nagy Károly főjegyző kivételével hiányzik. Többnyire német háborús irodalomból fordítottak és interpretáltak. Csűrős József vidéki lelkész lett ennek a vonalnak a meghatározó alakja. A C. Röttinger, Rittelmeyer, Niebergall, Traub, Jatho, Naumann és Krimss, illetve a Kriegsfulgblatterből átvett írásokban már tükröződik a társadalom kétkedése, ott vannak a félelmek: csődbejutott-e a kereszténység? Ezen munkák türelemre, kitartásra intenek, a háborút szükséges rossznak állították be, és maradt a sokat állított és tagadott motívum is: minden Isten akarata. 1916-ban még kevesebb volt a hasonló típusú írás, bár Csűrös József lelkész és néhány társa még szorgalmasan gyártotta a fentiekhez hasonló írásokat. A háborúval kapcsolatos írásokat bőségesen találunk a továbbiakban is, de ezek már rendelkezések, helyzetelemzések és tényfeltárások, hisz Erdély is háborús terület lesz. Kenessey Béla püspök Háborús húsvét című írásában még biztatott, hangsúlyozta a haza védelmének fontosságát. Az év második felében azonban teljesen megváltozott a háborúról való beszédmód. Románia szembefordulása a Központi Hatalmakkal és augusztusi támadása kelet Erdély magyarok lakta vidékeit érintette első sorban, az erdélyi székelységet, amelynek a magyar nemzeti politika különleges szerepet szánt Erdély elmagyarosításában. Korábban Magyarország magyarlakta területeit nem érintette a háború. A pszichológiai sokk a sikeres katonai reváns ellenére mai napig megmaradt a magyar köztudatban. Kenessey augusztusi és decemberi körleveleiben már nyíltan kimondta, hogy a háború a civilizáció és az emberi kultúra teljes csődje. Isten akaratáról itt szó sincs, a vizsgált személyek közül a püspök az egyedüli, aki ezt az érvet a korábbiakban sem hozta fel. A közvetlen háborús élmények, a menekülésben embertársat meglopó, megzsaroló ember, a hadibeszállítók csalásai szolgáltattak témákat Kenessey ekkori beszédeihez. Figyelmeztetett, hogy az egyháznak meg kell maradnia a régi úton, és még erőteljesebben kell szolgálnia Istent és a nemzetet. A háborús jelenben pedig, a nagy lelki és anyagi nyomorúság idején vigasztalni kell az ige szavaival és fel kell ébreszteni a szunnyadó lelket. 1917-re megcsappantak a háborús egyházi beszédek, írások a Református Szemlében. Továbbra is a német szerzőket fordították. Mesterkéltek voltak, a hivatalos propaganda szólamait vették át: kitartásra biztattak és csak a megalkuvás nélküli békekötést támogatták. Igaz, 1917-et egy jó évnek is nevezhetnénk a Központi Hatalmak szempontjából, legalább is a keleti és olasz frontokon. Az 1918-as év újévi beköszöntője azt is megkérdőjelezte, hogy szabad-e azt a kifejezést használni, hogy boldog újesztendőt, hisz a szerző szerint nyilvánvaló a társadalmi szétesés, elszabadult, romlott erkölcsök uralkodnak, a háború nem éltet, mint ahogy 1914-ben az Ószövetségi példák alapján magyarázták. Ekkor már sejthető volt, hogy a bajok más természetűek lesznek, mint a háború kezdetekor. Itt első sorban a nemzetiségi és társadalmi feszültségekre gondolt a szerző. Az erdélyi magyar háborús egyházi irodalom egy, a magát uralkodó, többségi nemzetnek képzelő magyarság egyházi irodalma volt. A központi vezetés sem a korszakot megelőzően, sem a háború idején nem számolt komolyan a nemzetiségek centrifugális érdekeivel. Az államhatalom az 1916-os román támadás után sem vonta le a következtetéseket, de az egyházi vezetők sem. A korabeli egyházi dokumentumokból kiderül, hogy az egyházi elit világosan látta, hogy a román értelmiség is megosztott a Romániához való csatlakozást illetően, de erről sose beszéltek, egységes magyar nemzetben gondolkodtak. Ezt, a későbbi történések alapján tévesnek bizonyuló álláspontot képviselte a református egyház is. László Lóránt László Lóránt könyvtáros, történész, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa. Történelem szakon végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 2003-ban, ugyanitt mesterizett Történeti-antropológia szakon 2007-ben. 2008-tól egyháztörténet szakos doktorandusz a BBTE Református Tanárképző Karán, doktori kutatásainak témája: a Felekezetközi Tanács története. Kutatási területe: Marosvásárhely dualizmus kori társadalom története, illetve az erdélyi református egyház története a két világháború között. A szerző a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesületének elnöke. Transindex.ro 2014. szeptember 6.Szeretni kell ezt a népetId. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót. Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk. Hegyi István emlékére (1914-2004) Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is. Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba. A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát. Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért. Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás! Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel. Komoróczy György, Székelyhon.ro 2014. október 20.Kiteljesítik az elődök munkájátHarangzúgás fogadta a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium jubileumát ünneplők bevonulását szombaton a belvárosi református templomba: egyházi és világi méltóságok, az egyházmegye lelkészi közössége, egykori és mai diákok, cserkészek, a testvérkollégiumok küldöttei, valamint a szépszámú vendég együtt adott hálát a próféta szavaival: „Mindeddig megsegített minket az Úr”. Az 1994-ben újjáindult kollégium kétnapos ünnepét záró istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában a 100. zsoltár szavait kibontva emlékezett meg Isten korszakokon átívelő kegyelméről, hálát adva az utóbbi húsz évért, az újraindulásért. A feladat nagyságáról és szépségéről beszélt, a hit és az értékek átadásának fontosságáról, melyeknek kiemelt helyei, „virágoskertjei” a kollégiumok. Köszönetet fogalmazott a mindenkori adományozók önfeláldozó segítségéért. 1670, 1994, 2014 Tőkés Zsolt igazgató, akinek lendületes munkája nyomán kibontakozhatott és jellegzetes arculatot nyert az újraindult iskola, köszöntőbeszédében kegyelettel emlékezett a kollégiumalapító Bethlen Jánosra, az iskolát korszerűsítő és a templomot építtető Baczkamadarasi Kis Gergelyre, az új kollégiumi szárnyat megépíttető Gönczi Lajosra. Végül a 18. század nagy imádkozójának, Szikszai Györgynek a tanítók számára írt gyönyörű imájából idézett. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára kiemelte: „önök értékőrzők és -átadók”. Együttgondolkodásnak, szövetségkötésnek minősítette a magyar reformátusság öt évvel ezelőtti egyetlen egyházba való tömörülését. „Gyümölcsök” Örömét fejezte ki, amiért a magyar kormány meghozhatta döntését, megítélve a kérelmezőknek a kettős állampolgárságot. Ennek köszönhetően az ünnepélyen jelen lévők többsége élhetett és élt a lehetősséggel, hogy újra jogilag is betagolódjon a nemzettestbe. „Erősítsen a tudat, hogy ez az iskola Benedek Eleket, Orbán Balázst, Ravasz Lászlót adott a hazának.” Reményét fejezte ki, hogy új nagyjaink már e padokban tanulnak. Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium volt helyettes államtitkára a tálentum evangéliumi példázatát idézte, azzal a hittel, hogy a diákok felelősséggel kamatoztatják Istentől kapott tehetségüket és lehetőségeiket. Bartolf Hedvig Hargita megyei főtanfelügyelő egymás elfogadásáról, az egymásra való odafigyelés fontosságáról egy szemléletes történettel szolgált. Az ünnepségen közreműködött a kollégium Zsoltár- és Népdaléneklő csoportja, a Szakács Annamária vezette, több mint hatvantagú kórus, valamint Kiss-Ferenczi Sára, aki Reményik Sándor Öröktűz című versét szavalta el. Molnár Melinda Székelyhon.ro 2015. május 16.Szeretethidat ácsolnak önkéntesek a Kárpát-medencébenErdély második alkalommal kapcsolódik be idén a Szeretethíd építésébe, azaz a Kárpát-medencei református önkéntes napok programjába. Ezidáig közel 15 500-an regisztrálták, hogy május 29–30-án lakóhelyük közelében szociális, területfejlesztési, környezetvédelmi munkát végeznének. Hivatalosan hétfőig lehet regisztrálni, de az utolsó pillanatban is összeállhatnak segíteni vágyó csapatok. Tavaly közel 16 ezeren önkénteskedtek a Szeretethíd hétvégéjén szerte a Kárpát-medencében. A megvalósításokból csak néhányat sorolunk: játszótérépítés, kerítésfestés, szeretetotthonokban látogatás és műsor, kutyasétáltatás, étel- és süteményosztás hajléktalanoknak, „ingyenölelés” (free hug), temetőrendezés, falfirka-mentesítés, cigarettacsikkek gyűjtése, különböző felekezetű egyháztagok egymás templomát tették rendbe és még megannyi szép kezdeményezés született. Erdélyben 11 regisztrált csoport önkénteskedett: idős-és gyermekotthonokat látogattak, kaput festettek, kerítést javítottak, templomkertet és temetőt takarítottak, szemétgyűjtést végeztek. „Nagyon jó élmény volt mindenkinek. Kicsit negatívan talán az hatott, hogy sok helyen eső miatt vesztegeltek, máskorra halasztották a munkát, de mindenhonnan pozitív visszajelzés jött” - mondja Gyéresi Blanka, az erdélyiek koordinátora, aki számon tartja az innen bejelentkezett csoportokat és vállalt feladataikat, az egyedül jelentkezőket valamely hozzájuk térben közeli csapathoz irányítja, illetve feladatot is ajánl azoknak, akik nem döntötték el, miben segítkeznének, velük megláttatja, hol lenne rájuk szükség. „a feladatokat többnyire szervezetek (idősotthonok, iskolák, árvaházak, alapítványok) regisztrálják. Ez azt jelenti, hogy lenne munka, de nincs emberük, és felajánlanak önkéntességi lehetőséget. Amennyiben egy csoport saját magának keres feladatot, ezt nem kell regisztrálnia, csak ha még szeretné esetleg, hogy más is csatlakozzon hozzá” – magyarázza a koordinátor. Eddig hat településről összesen 230 fővel jelentkezett be egy-egy csapat, ők a tavaly is részt vettek az önkéntes napokon. „Sajnos idén kevesebben vállalkoztak a hétvégi ballagások miatt” – mondja Gyéresi Blanka. De az eddig kialakult csoportokhoz lehet még csatlakozni: Kolozsváron a Diakónia Keresztény Alapítvány időseit viszi ki egy csapat a botanikus kertbe, Bánffyhunyadon Ravasz László halálának 40. évfordulójára szülőházán végeznek karbantartási munkálatok, majd udvartakarítást, Kalotaszentkirály–Zentelke frissen festett parókiakapuval és -kerítéssel büszkélkedhet a munkálatok nyomán, Kalotadámos–Jákótelke határában szemétgyűjtés zajlik majd, Mérán a Diakónia szervezésében a gyerekek meglátogatják az időseket, és segítenek nekik a takarításban, a háromszéki Kálnokon pedig sportpályát létesítenek a két nap alatt. A következő két hét alatt még létrejöhetnek spontán csapatok, kapcsolódni lehet a szeretet lánchídjához, jövőben pedig aki hamarabb regisztrál, pólót is kap ajándékba, amely még inkább kifejezi az összetartozást a közös önkéntesség mentén (idén már kifogyott a tízezer darabos készlet). Zsigmond Júlia maszol.ro 2015. július 21.Kárpát-medencei magyar bölcsességek könyve NagygécenNapokon belül az utolsó emlékoszlop is a helyére kerül Nagygécen, a felújított és restaurált Megmaradás templomamellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településekről 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig,Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A település ugyanis 1970-ben elnéptelenedett, a Szamos pusztítása után a hajdani lakosok nem költözhettek vissza otthonaikba, így a házak zöme végleg az enyészeté lett. A 1200-as évek végén épített templom állapota is rohamosan romlott – de megmaradt, és most megújult: így válhatott a falu a nemzet megmaradásának szimbólumává. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet – Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében – a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek gyűjtése 2014 augusztusában indult. Az első üzenet szinte azonnal megérkezett, Háromszékről, Sepsiszentkirályról: "Magyar, ne csak nézz, hanem láss is! A szíveddel, és jobb lesz a világ…" A következő hónapokban egészen idén június végéig csaknem 310 ezer karakternyi Kárpát-medencei bölcsességet küldtek be a települések polgármesterei, jegyzői, lelkipásztorai és papjai, lakosok, leszármazottak és elszármazottak. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, a határtalan magyarság, az emberiesség fontosságának, a szeretet erejének gondolatvilágát testesítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét a Kárpát-medence teljes területéről. Szám szerint a legtöbb üzenet – 1004 darab – Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan például Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron ("Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne") és Tompa Mihály ("Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!") egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszövegrészletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc ikonikus lakója, Bözsi néni saját szavaival üzent: "Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek". Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a Legszebb kulturális üzenet, az egyházi szervezetek pedig a Legszebb egyházi üzenet címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén a székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: "A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül" (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a legtöbbek tetszését: "Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk" (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja a látogatókat a román–magyar határ menti Nagygécen. Népújság (Marosvásárhely) 2015. július 29.Megmaradás Temploma — Nemzeti EmlékhelyNagygécen rövid időn belül felújítják a sokáig magára hagyott és elfelejtett templomot, ami a megmaradás jelképe lesz a készülő Nemzeti Emlékparkban, melyben a Megmaradás Temploma mellett szerepel az Őrtűz oszlop, a Megmaradás Háza és a Makovecz-kilátó. Alig hagyjuk el az országhatárt, még a Csenger, illetve Fehérgyarmat felé vezető elágazásig sem kell elmenni, hogy megpillanthassuk (ha nagyon figyelünk bal felé) a „Nagygéc” feliratú fatáblát. Sokáig az elhagyott, az elfelejtett faluként emlegették ezt a nagy múltú települést — mesélte Forján Zsolt, Csenger város polgármestere —, melyről már 1280-ból maradtak fenn írásos emlékek Később több birtokosa is volt, köztük a Csarnovodai, Csáki, Darai és Drágfi családok tulajdonát képezte, 1476-tól pedig a Szántaiak és a Becskiek birtokolták századokon át. A XIX. században a Szatmár vármegyei magyar falunak 355 lakosa volt, a szabadságharc után, 1852-ben báró Haynau vette meg a géci pusztát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastélyt építtetett, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi. Szatmár vármegye monográfiája már 88 házról és 678 lakosról ír. A főútról aránylag jól karbantartott út vezet az emlékhelyig, az út két oldalán bokrok terjengnek, néhány ház is található, de úgy tűnik, ezek nemrég épültek. A temetők is fák és bokrok közé kerültek. A település jelképe az egytornyos, egyhajós, támpilléres szentélyű teremtemplom, román kori résablakokkal, kora reneszánsz szentségházzal, betlehemi csillagos, háromszintes toronnyal. A templom bemutatásakor Forján Zsolt régi dokumentumokra hivatkozik. Egy 1339-es dokumentum szerint Géc templomát az egyik apostolfejedelem, Szent Péter tiszteletére szentelték fel. A kis templom két részből áll, a hajó az Árpád-korból, a szentély Mátyás király korából való. A templomot a XV. század második felében késő gótikus stílusban kibővítették: elbontották a román kori szentélyt, lefaragták a diadalívét, a templom hajóját meghosszabbították és szentéllyel bővítették. A két gótikus ablak közötti szószéket a XVIII. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből. A reformáció idején, a XVII. században festették ki a templom belső terét, amelyről leírások is vannak. Az épület famennyezetét 1765-ben kapta. Vélhetően ez idő tájt épülhetett a templom különálló fatornya is. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot 1896-ban emelték, a bejárat bővítésével ekkor tüntették el a román kori kaput. Emlékhely A templom sorsát az 1970-es Szamos-közi árvíz évtizedekre megpecsételte. Külső falán térdmagasságban jelzés található: idáig ért a víz 1970-ben. A bejárat mellett ez olvasható: „Nagygéc, faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A Megmaradás Templomának teljes körű felújítása hamarosan befejeződik. Helyükre kerültek a padok, amelyek teljesen megegyeznek a korábbiakkal színben és formában egyaránt. A restaurátorok beépítették az úgynevezett „pillangó ablakokat” is. Napsütéses időben a templom ablakain beszűrődő fény és az árnyékok különleges játékának lehetnek szemtanúi a látogatók. Az emlékparkban hamarosan az utolsó emlékoszlop is helyére kerül, a felújított és restaurált Megmaradás Temploma mellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településektől 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig, Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás Temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet — Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében — a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei, magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét, a Kárpát-medence teljes területét lefedve. Szám szerint a legtöbb üzenet — 1004 darab — Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) és Tompa Mihály („Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”!) egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszöveg-részletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc üzent: „Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek”. Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a „Legszebb Kulturális Üzenet”, az egyházi szervezetek pedig a „Legszebb Egyházi Üzenet” címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén egy székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül.” (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk.” (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás Temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja majd a látogatókat. Az emlékkertben helyére került az Őrtűz oszlop is. A monumentális alkotás a hét magyar törzs bejövetelére is emlékeztet és a honfoglaló ősöknek állít emléket. A látogatók azonban az Árpád-házi királyok neveit is felfedezhetik az oszlopon. A kárpát-medencei magyar települések üzeneteit tartalmazó márványtáblák gyűrűjében felállított Őrtűz oszlopban elhelyezésre került egy 30 kilogrammos prizma is, melynek megtört fényein keresztül látható a Makovecz Imre által megálmodott kilátótorony is. Ottjártunkkor jóleső érzés volt a toronyból széttekinteni, átlátni a határon, azt remélve, hogy egyszer az is eltűnik és még szimbolikusan sem akadályozza majd semmi az összefogást. A falu újjáélesztésére, emlékének ápolására a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre, mely a Nagygécért Közhasznú Egyesület nevet viseli. A felújítási munkálatok 562 millió forintba kerülnek. A Nagygécen hamarosan elkészülő emlékhelyet Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke fogja felavatni. Elek György Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti) 2015. augusztus 29.Szárnynövesztő útkeresésekAz idei második Erdélyi Toll ajándéka A vázában őrzött júniusi, júliusi virágok alig egy hétig örvendeztettek meg szépségükkel az idei kánikulában. Az íróasztalomon hetek óta várakozó halványpiros "vendég" azonban végigkísérte a színek, szirmok vonulását, cseréjét, és most, nyár végére úgy simult a kezembe, mint a pillanatnyi varázslatok elillanásáért kárpótoló ajándék. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll hetedik évfolyamának második számáról van szó, amely tartalmi, műfaji sokszínűségével a korábbi számokhoz hasonlóan ragadott magával, és röpített végig tereken és korokon. Rögtön a legelején, az Írók a szülőföldről rovatban Nagy Pál szülőfaluja, Mezőkölpény világába engedett bepillantanom. Az irodalomtörténetnek szentelt részben Bertha Zoltán a bölcselő Wass Albertről szólva idézte körém a huszadik század negyvenes éveinek Erdélyét. "Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is" – hangzott fel újra az 1940-ből származó Wass Albert-i gondolat, hogy aztán a későbbi Hontalanság hitvallása is megérintsen: "Hontalan vagyok,/ de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet/ és maradok ez úton, míg csak élek/ töretlen hittel ember és magyar." A 125 éve született Makkai Sándor alakját Pomogáts Béla Reformok szolgálatában című írása idézi fel. A Székely Útkereső évtizedét körvonalazó Brauch Magda-tanulmány első részét az idei első Erdélyi Tollban ismerhette meg az olvasó, az adatokban gazdag, időbeli és műfaji szempontok szerint tagolt lapismertetés, műelemzés ebben a második számban folytatódik és zárul. Ezt követően újra a kilencvenes évek irodalmi, művelődési lapjának anyagából született antológia szippant magába. Elsőként Róth András Lajos szólít meg Útkeresőben című publicisztikájával, amely a rendszerváltás utáni székelyföldi, erdélyi lapszerkesztés ars poeticájának is tekinthető. "Az utat keressük, s nemcsak a nagyvilágban – minden látszat ellenére –, hanem főleg itthon. Megmaradásunk útjait keressük, s ez nem lehetséges önfelmérésünk, önmegmérettetésünk nélkül. (…) Újból csak Ravasz Lászlót idézem, aki az erdélyi életszabályról így vélekedik: "Ha egyszer politikai és katonai hatalommal egy kis nemzet naggyá nem teheti önmagát, világos dolog, hogy belső kérdéseinek megoldására is ez a szabály: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által..." (1992). Az antológia prózai anyagából itt találjuk Makkai Sándor A született nagyság. Bevezető sorok egy Bethlen Gábor- tanulmányhoz című írását, Nyirő József A vén cigány című elbeszélését, Tamási Áron Szülőföldem című regényének részletét (Beszédes út hazafelé), Kozma Mária Makkai Sándorra emlékezve, Nagy Olga Gyűjtsünk népi elbeszéléseket!, Benkő András Szabó András születésének 120. évfordulóján című írását. A líra Petőfi Sándor (A székelyek), Benedek Elek (Becsüld a népet!), Reményik Sándor (A legszebb szó), Bartalis János (Anyaföld), Beke Sándor (Erdélyi homály), Nagy Gáspár (Utazás. (I.), Csiki László (A monológ), Jancsik Pál (Török rab Hunyad várában) hangján szól. Az átlépés a két évtizeddel ezelőtti udvarhelyi lap világából a mostaniéba ezúttal is szinte észrevétlenül történik, mintegy újabb bizonyítékaként a lapszerkesztési elvek szilárdságának, az igények, szemléletmódok rendíthetetlenségének. A jól ismert rovatok terében találjuk magunkat, Anyanyelvünk épségéért Fülöp Lajos Bajzáról és a reformkori nyelvről szóló értekezését és Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányának folytatását olvashatjuk, az Életműveknél Kozma László Juhász Gyula költői világába kalauzol tovább, élő néphagyományainkról Szőcs Katalin Fokos című írásának soron következő részében, illetve Kiss Irén A mágusokról című előadásának összefoglalójában oszt meg érdekes tudnivalókat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán világának prózában is élő, sajátos színei villannak újra elénk, a Hit és üzenet ezúttal többek között Fülöp Lajos versében ölt testet. Az Erdélyi Toll folyamatosan leszáll a múlt sokszor láthatatlanságba süllyedt értékeiért, olvasói elé tárja az elfeledett kincseket, ugyanakkor egy pillanatra sem szakad el a jelentől. Ezt bizonyítja a Könyveink világa rovat kínálta újdonság, a Morfondír.ro internetes hetilap székelyföldi könyvkiadókról készült összeállításának közzététele. Ez az a pillanat, amikor hagyomány és modernitás a minőség jegyében találkozik. Az idei második lapszámból természetesen a Múzsa és lant, illetve a gyermekrovat sem maradt ki, a legkisebb Toll-forgatókat többek között egy igazi irodalmi csemege, Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregényének első része várja. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 20.Új köntösbe öltözött a mezőbándi református templomA Székely-Mezőség legimpozánsabb templomát öltöztette újra hófehérbe a Mezőbándi Református Egyházközség, s ezzel újból a falu dísze lett az imádság háza. A küzdelmes munka árán gyönyörűen felújított 130 éves templomot 2015. október 18-án hálaadó istentiszteleten áldotta meg főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Büszkék lehetnek a bándiak Büszke lehet az a közösség, amelynek ilyen ősi hagyaték adatott meg, olyan hagyaték, ami életerőt, jó módot, tartást és erős hitet sugároz, ahová méltósággal léphetnek be vasárnapról vasárnapra istentiszteletre, az élet legszebb pillanataiban, esküvő vagy keresztelő alkalmával. Déli 12 óra előtt megkondult a harang. Zzászlóval bevonult a kórus, érkeztek az egyházi főméltóságok: főtiszteletű Kató Béla püspök, Jakab István maros-mezőségi esperes, Szabó Ferenc vértesaljai esperes, Lukácsi Szilamér lelkipásztorral, dr. Csige Sándor Zoltánnal, Magyarország csíkszeredai vezető konzuljával, Szabó Barna főgondnokkal és Bartha Albert gondnokkal együtt. A hálaadó istentiszteleten a meghívottak, a vendég lelkészek, magyarországi vendégek mellett a gyülekezet is nagy számban vett részt. Örüljetek! Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperesének előfohásza után Kató Béla püspök optimizmust sugárzó igehirdetése következett. A püspök elismerően szólt a mezőbándi gyülekezet nagyszabású munkájáról, aminek eredménye a gyönyörűen felújított templom, ami elsősorban az imádság helye. Ravasz László püspök szerint az öröm Isten legszebb ajándéka. Vágyunk rá, szeretnénk, ha mindennap részünk lenne ebben az életérzésben. Ami felülről jön, Istentől jön, nem függ a pillanatnyi értékválságtól. A statisztikák azt mutatják, hogy a magyarságra a búskomorság, a pesszimizmus jellemző. Villanásnyi örömeink vannak, de az általános életérzésünk ezzel ellentétes. Ilyen ünnepeken kell tudatosítsuk magunkban, hogy isteni öröm kell áthassa az életünket! Egyedül Istené a dicsőség! Az igehirdetést követően Lukácsi Szilamér lelkipásztor a vendégeket név szerint köszöntötte, majd a 400 éves református gyülekezet történelmét, a templomaik sorsát ismertette. – Soli Deo gloria! – Egyedül Istené a dicsőség! A mezőbándi református közösség lelkét öröm tölti be, hiszen órási összefogással megújult a 130 éves templom. Az ősi településről szóló legrégebbi feljegyzésre a pápai tizedjegyzékben bukkantak, ami 1332-ből származik. Református hitre pontosan 400 éve tértek át a mezőbándiak. Ekkor épült fel az első vályogtemplom. Később ehelyett kőtemplomot építettek azon a helyen, ahol ma az ortodox templom található. Ez a templom nem állta ki az idő próbáját, sokat kellett javítani. 1881-ben az egyházközség megvásárolta a telket, s 1883-ban Losonczi Dénes tervei alapján megkezdődött az építkezés, amely három évig tartott. A templom 27 méter hosszú, 12 méter széles, 10 méter magas, a torony pedig 44 méteres. Három harang szól benne. A szószéket id. Csiszár Sámuel készíttette, az Úrasztala Kiss János marosvásárhelyi asztalos munkája, az orgonát Szabó János készítette, a toronygombot Káli Nagy Ferenc csináltatta. Szász Domokos püspök 1894-ben szentelte fel. A templom 2010 után érett meg a teljes felújításra. A munkálatok 2013-ban kezdődtek. Szász István 70 darab fémlemezt adományozott. Óriási összefogás eredménye a megújult templom. Hálaadás, köszöntések A gyülekezetet köszöntötték Jakab István, Szabó Ferenc esperesek, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, Nagy Sándor egyházmegyei főgondnok, Kelemen Atilla parlamenti képviselő, Szabó Andor mezőmadarasi lelkész. A gyülekezetet a Balázs János Zoltán vezette kórus, majd Mészáros János Elek magyarországi énekes dallal örvendeztette meg. A hálaadó ünnepség a gyülekezeti otthonban folytatódott, ahol szeretetvendégséget tartottak. S mielőtt még az ebédet tálalták, a mezőbergenyei Domahidi lányok léptek színpadra, akik – négyen – komolyzenével kápráztatták el a közönséget. Fellépett a Csipkebokor gyermek- és ifjúsági táncegyüttes. Dr. Szekeres Gerő ismertette a gyülekezeti otthonfelújítás tervét. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 26.Életük példaképül kell szolgáljonAz ’56-os eseményekre és Sass Kálmán mártír lelkipásztorra emlékezve az érmihályfalvi református egyházközség pénteken és vasárnap is tartott megemlékezéseket. Október 23-án, pénteken este Sass Kálmán mártír lelkipásztornak a református ravatalozó mellett tavaly emelt obeliszkje mellett gyűltek egybe az emlékezők. A mai estének akkor van értelme, ha nem csak a múltba, de “Isten szemüvegén keresztül” a jövőbe is tekintünk, kezdte beszédét Balázsné Kiss Csilla lelkipásztor. Kifejtette: Sass Kálmán lelkipásztor élete egy “felkiáltójel” volt: csak úgy érdemes élni és meghalni, ha hazádhoz és egyházadhoz hű maradsz minden megpróbáltatás közepette, miközben némelyek arról akarnak meggyőzni, hogy ne is legyenek meggyőződéseid. A lelkésznő éles szavakkal bírálta a helyi (egyébként jelen volt) városvezetőket a Zelk Zoltán Általános Iskola step by step osztályainak és két napközis csoportjának a református egyház épületeiből történt elköltöztetése miatt, azt az egész református közösség elleni merényletnek minősítve. A továbbiakban Kovács Zoltán főgondnok Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét adta elő, Balázs Eszter és Balázs Máté Sass Kálmán kátéjából, Balázsné Kiss Csilla pedig Ravasz László néhai püspök gondolataiból olvasott fel. Jelképül szolgáljanak A megemlékezés zárásaként előbb a lelkészi család, utánuk a Sass család képviselői, a városvezetők, majd szervezetek képviselői és magánemberek járultak az obeliszkhez egy-egy szál virággal. A vasárnap déli istentisztelet után Sass Kálmánnak a református templom külső falán lévő emléktáblájánál tartottak megemlékezést, ahol újra a lelkésznő elevenítette fel azok emlékét, akik “példaképül kell szolgáljanak a hitvalló keresztényeknek és magyaroknak”. Emlékező szavakat mondott még Kovács Zoltán is, majd elénekelték néhai Sass Kálmán kedvenc dalát: Karsznahorka büszke vára… A továbbiakban az ’56-os emlékjelre és Veronika nővér (Földesi Ilona, Sass Kálmán munkatársa) emléktáblájára is koszorú került, utóbbinál a családtagok is fejet hajtottak. erdon.ro 2016. március 31.„A tiszta szívből jött megemlékezés a lelkek összehangolására jó szolgálatot tett”Erdélyi római katolikusok levelei Ravasz László dunamelléki református püspöknek Kelemen Lajos levéltáros-történész (1877–1963) levelezésének sajtó alá rendezése során igyekeztem minden közgyűjteményt felkeresni, hogy a teljességre törekedve lehetőség szerint egyetlen levél se kallódjon el. Ennek során fedeztem fel a Ráday Gyűjtemény Levéltárában azt az eddig nem publikált, hallatlanul becses művelődéstörténeti adalékanyagot, amelyet erdélyi értelmiségiek, politikusok fogalmaztak meg Herepei Gergely egykori segédlelkésznek, majd kolozsvári főjegyzőnek (püspökhelyettesnek), levelük megírásakor már a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének. Nem hallgathatjuk el, hogy Ravasz László nevét nem lehet felhőtlen örömmel, kritikus hangok nélkül emlegetni. Az első és második zsidótörvény megszavazása – egy kis képzavarral – „vérvád”-ként nehezedik emlékezetére, s ülte meg utóbb saját lelkiismeretét is. Nem mai nézőpontból, nem az „Adorno-i időszámítás” szerint, hanem a korabeli belpolitikai szempontokra hivatkozva racionálisan magyarázható mindkét igenlő voksa, de morálisan nem. Erre lelkészként, hívő emberként rá is döbbenhetett, a harmadik zsidótörvény ellen már tiltakozott, majd az Auschwitzi Jegyzőkönyv megismerése után lehetőségei szerint kivette részét az embertelenségek magyarországi visszaszorítása és a törvények gyilkos fogaskerekei közé szorított áldozatok megmentése érdekében. Vezér Erzsébet irodalomtörténész 1969-ben készített interjúja során meggyőződött arról, hogy beszélgetőtársa hangjában hiteles bűnbánat tükröződött. Az alábbiakban közölt levelekben nem az ő hangját halljuk, nem az ő gondolatait olvassuk, de egy kis beleérző képességgel odaképzelhető az az elhivatott figyelem, az a gondoskodó szeretet, mellyel a szülőföldjéről, Erdélyből címzett leveleket olvasta, és ahogyan a bennük foglaltakra válaszában reflektált. 2007. szeptember 29-én, Ravasz László születésének 125. évfordulóján rendezett emlékülésen Kozma Zsolt lelkész, teológiai professzor előadásában – lelki s szellemi örökségét illetően a magyarországiak és erdélyiek által egyaránt magáénak tekinthető – „a mi Ravasz Lászlónk”-ról beszélt. Levelezése ismeretében nem titkolható, hogy szíve nehéz sorsú Bölcsőhelye iránt erősebben dobogott. Sas Péter. Szabadság (Kolozsvár) 2016. szeptember 8.A MegmAradás temploma (2.)A teljes felújítás után új nevet is kapott: A MegmAradás temploma, amely találóan fejezi ki a géciek szülőföldhöz való határtalan ragaszkodását. A szülőföldjük iránt elkötelezettek továbbálmodták a lakatlan település jövőjét – a templom köré nemzeti emlékhelyet terveztek. A kéthektáros park gyepűje a Régi- és benne a Csonkahont körvonalazza, itt kapott helyet a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfái ligetében a MegmAradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is. Itt várja látogatóit az Őrtűz oszlopa is. A monumentális alkotás, amelyre az Árpád-házi királyok neveit is felvésték, a hét magyar törzs bejövetelének és a honfoglaló ősöknek állít emléket. Az Őrtűz oszlopában elhelyezett 30 kilogrammos prizma megtört fényei világítják meg a Makovecz Imre által megálmodott hatalmas, 20 méteres szálfákból ácsolt kilátótornyot is. Az Őrtüzet 200, márványlapokkal borított emlékoszlop övezi, amelyekre a Kárpát-medence magyarlakta települései üzeneteit vésték. Csángóföldtől, Drávaszögig, az Ung völgyétől Újvidékig, a pár száz lelket számláló településektől a többszázezres nagyvárosokig bezárólag, 2596 üzenet érkezett. A beküldött gondolatok az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmAradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg, s azt a szellemi erőt sugallják, amelyet Nagygéc és a XIII. század óta álló temploma is képvisel. Csíkdánfalva üzenete bizonyult az egyik legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül”(Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy kis dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk” (Ravasz László). Csenger Wass Alberttel üzen Nagygécnek: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.” És egy, az író Hagyaték című gyűjteményes kötetéből származó idézet: „Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre. Isten ültette a magyar gyökeret ebbe a földbe s Isten gondját is viseli, ha hagyod. Bízd gondodat az Úrra. Ő a te gondviselőd. … Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! … lássátok magatok előtt a jövendőt…, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek, s a lélekkel együtt pusztul a nép…” Nagygéc bejáratánál állított emlékmű hét hófehér oszlopa a település nevének egy-egy acél betűjét tartja. Az oszlopokra mementóként felvésték az egykori elvándorolni kényszerített 749 lakos nevét és a Kormorán együttesnek az elsodort falu emlékére írt dala – Húzd a harangot – egy szövegrészletét. Az oszlopsor gyújtópontjában elhelyezett csiszolt gránittömb a következő üzenetnek ad méltó helyet: „749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva, új fa ága lenni”. Murvai Miklós o0o Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke. Nyugati Jelen (Arad) 2017. január 9.Ravasz László élete2016-ban a Jaffa kiadó történettudományi sorozatában jelent meg Hatos Pál „Szabadkőművesből református püspök című” könyve, amely Ravasz László életét mutatja be, az egyházi és a közéleti tevékenységére reflektál. Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében tartott könyvbemutatón Mile Lajos főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte, 2017-es év a reformáció jegyében zajlik le. A jelen est méltó eseménye a megemlékezésnek. „Ravasz László (1882- 1975) a „láthatatlan református pantheon” egyik legfontosabb alakja. A 20. századi református egyház Erdélyből jött karizmatikus püspöke, lenyűgöző szónok és író, a modern magyar protestantizmus nagy hatású közéleti személyisége volt. Pályája azonban egy másfajta emlékezetben ellentétes megítélés alá esik, egyike a két világháború közötti antiszemitizmus ideológiai megalapozóinak.”- olvasható az Előszóban. Hiánypótló könyv A Főkonzulátus rendezvénytermében tartott könyvbemutatón L. Simon László író, országgyűlési képviselő méltatta a könyvet. Hiánypótló alkotásnak nevezte. Rendkívül olvasmányos, amely nem von le semmit a tudományos jellegéből. Idézett Ravasz László Magamról-című önvallomásából „Beszélek azért, mert tanúságos ez a pálya: lehet rajta szemléltetni nagy szellemi átalakulásokat.” Ravasz László A milói Vénusz karja című írásában fogalmazta meg „…majdnem minden életnek van olyan része, amelyik elveszett, amelyik fájdalmasan, kiáltóan hiányzik. Nem lehet-e ebből arra az egyetemes törvényre következtetnünk, hogy sokkal inkább formálja az emberi életet az, amivé nem lehetünk soha, mint az, amivé lettünk vagy lehetünk? Mi átmegyünk ezen az életen és megjelenünk a mi ítélőbíránk előtt…” Lehet szemléltetni a nagyszámú átalakulást. A könyvet Kolozsváron mutatják be, mert a nagy püspök munkásságának egy része elválaszthatatlanul kötődik Kolozsvárhoz. Ugyanakkor L. Simon László felveti a kérdést: hogy van az, hogy egy ízig, vérig katolikus ember református püspökről ír? A könyvet a zsúfolásig telt teremben mutatták be, a szerző jelenlétében. Simon László árnyaltan taglalta Ravasz László különböző életszakaszait. A karizmatikus püspök életét három nagy időszakra lehet osztani. Az első, erdélyi korszak születésétől, 1882-től 1921-ig tart, amikor a Dunamelléki Református Egyházkerület meghívta püspökének. Ezért elhagyja Erdélyt. A második szakasz 1945-ig terjedő jelentős időszak. A püspökségének és közéleti szereplésének döntő része erre a korszakra esik. A kor történelmi alakulása is befolyásolja. Harmadik szakasz magába foglalja a 1945-1948-as időszakot, az útkeresést. Az 1956-os forradalmi események időszakát. Majd azokat az évtizedeket, mikor fokozatosan kiszorítják az egyházi életből (1948-1953, 1956-1975). A diktatúra éveiben alig lehet hallani Ravasz Lászlóról. A könyv érdeme, nem kerüli meg a kényes kérdéseket. Ugyanakkor a szerző választ keres arra, miként jelent meg Ravasz László antiszemitizmusa. Amely nem a családi környezetéből származik. Utal arra a beszélgetésre, mely az elemista Ravasz László és édesapja között folyt le. Ekkor tudták meg, László fiuk megsértett egy zsidó gyereket. Arra kérték, nyilvánosan bocsánatot kérjen a gyermektől. „Alakját a történelem ítéli meg” Ravasz László a két világháború között a magyar szellemi közösségnek markáns személyisége volt. Politikai szerepvállalása, prédikációi, igehirdetései rendkívül ismertté tették. A rádióban tartott vasárnapi igehirdetését egymillió ember hallgatta. A Horthy-rendszer támogatója volt. Mint a Felsőház tagja megszavazta a zsidótörvényeket. Azonban 1944-ben a német megszállás idején a keresztény egyházak vezetői határozottan felléptek a zsidóüldözésekkel szemben. Ravasz László szerint „Az egész zsidóság érdekében nyíltan és határozottan kellett szembe szállni az államkormányzattal, az egyes mentességek érdekében alázatos esedezésekkel kellett megnyerni az illetékes miniszter vagy tábornok jóindulatát. Ez az álláspont ismételten a „tragikai vétség” toposzát mozgósítja.” A könyv nagy erénye, sok erdélyi vonatkozása van. A szerző rendkívül jól érzékelteti Ravasz László személyiségének alakulását. Ennek következtében kialakulhat az olvasóban egy Ravasz László-kép. Milyen tényezők határozták meg igen változatos közéleti tevekénységét. A könyv zárófejezetében olvasható Ravasz László által írt saját gyászjelentése, ami az ifjú Bibó István közléséből tudható meg: „Alakját a történelem ítéli meg…” Gyászjelentését már évekkel korábban megírta. Rendkívüli személyiség hogyan formálta a történelmi közösséget Hatos Pál a könyve megírására tíz évet fordított. „Jelen munka az első kísérlet életművének monografikus igényű összefoglalására, ráadásul szerzője nem teológus és nem protestáns…. célom nem lehetett teológiatörténet vagy a szűkebben vett egyháztörténet szempontrendszerének érvényesítése. Inkább annak a bemutatását kíséreltem meg, hogy a 20. századi történelem kényszerei és lehetőségei hogyan formáltak egy rendkívüli személyiséget, és hogyan formálta ő maga azt a történelmi közösséget és emlékezetet, amelyet a magyar protestantizmusnak nevezünk.” A szerző kiemelte, hogy Ravasz László életművének főleg 1921 utáni korszakát ismerjük, holott figyelemre méltóak a gyermek, az ifjúkorának eseményei is. A könyv betekintést nyújt a Ravasz család életébe, az iskolai életbe, a készülő teológus tevékenységének alakulására. Az olvasónaplójából kiderült, hogy végig olvasta a magyar irodalom alkotásait, filozófiai műveket is tanulmányozott. Több nyelven- magyar, francia, német, angol- beszélt. A könyv címében szerepel: szabadkőműves. Igen, 1910-1917 közötti időszakban a kolozsvári Unió szabadkőműves páholy tagja volt. Mikor megismerte a páholyban uralkodó szellemet, kilépett. A könyvben szereplő idézetek korabeli helyesírását a mai gyakorlathoz igazította, a könnyebb olvasás érdekében. A szerző rendkívül gazdag forrásanyagot használt. A 344 oldalas könyv 20x15cm. Borítóterve Hegyi Péter ízlésvilágát dicséri. Tipográfia Sipos Géza. Felelős szerkesztő: Jolsvai Júlia. Felelős kiadó: Rados Richárd. A Jegyzetek című több mint 30 oldalas fejezetben találjuk meg a felhasznált könyvtári, levéltári anyagok jegyzékét. A dunamelléki, tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületek könyvtári és levéltári anyagát elemezte. Mint a szerző írja, a Ravasz-életmű kutatásához hozzájárultak a Ravasz László unokáival való beszélgetések, amelyek értékes információkat jelentettek. A könyvben szereplő képanyag a Ravasz László örököseinek tulajdonában van.„Életműve minden ellentmondásával az egyetemes magyar szellemtörténet megőrzésre és számvetésre késztető öröksége.” Csomafáy Ferenc erdon.ro 2017. március 30.A székely autonómia ügye 2017-benIdén zökkenőmentesen zajlott le a Székely Szabadság Napja alkalmából meghirdetett politikai demonstrációval egybekötött megemlékezés. Az általános fásultság, a közélettől való elfordulás, valamint a zord idő miatt a korábbiaknál kevesebb részvevő jelenlétében követelték az egybegyűltek Székelyföld autonómiáját és emlékeztek az 1854-ben kivégzett székely mártírokra. Úgy tűnik, kialakultak a játékszabályok, a csendőrség is jobbnak látta idén mellőzni a jogtalan és felháborító bírságolást, annál is inkább, hogy a tavaly kirótt mintegy száz büntetést a bíróság törölte. Az aprópénzzel fizető kormány A jeles esemény alkalmából Erdélybe látogatott a kisebbségbe szorult nemzeti közösségek autonómiájának több európai rangú képviselője. Jelen volt Günther Dauwen, az EFA (Európai Szabad Szövetség) flamand pártigazgatója, Wouter Patho, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség tagja. Aitor Esteban, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának elnöke hangsúlyozta: még a központosított nemzetállam legrosszabb európai példájának tekinthető Franciaország is biztosítja 2017. január elsejétől az ott élő baszkok autonómiáját. Dauwen kifejtette, az autonómia nem kirívó kegy a többség részéről, az önrendelkezés ugyanis demokratikus alapjog. Az autonómia megannyi precedenssel rendelkező jogintézménye pedig nemhogy destabilizálna egy országot, hanem kifejezetten egyensúlyt teremt. Érveik cáfolhatatlanok, más kérdés, ki hallja meg őket. Felettébb valószínűtlen, hogy a román hatalom – amíg aprópénzzel ki tudja fizetni az erdélyi magyar szavazók nagyobbik részét maga mögött tudó RMDSZ-t, valamint politikai vazallusát, a Magyar Polgári Pártot – törődik a józan érvekkel. A román fél zsigerből politizál, nem ritkán saját érdekei ellenére. 2005-ben a politikai racionalitás azt diktálta volna, hogy a bukaresti parlament fogadja el a kisebbségi törvényt, amely a kulturális autonómiának csak a fogalmát tartalmazta, de „nesze semmi fogd meg jól” alapon semmiféle autonóm döntési jogot vagy közjogi kompetenciát nem adott volna a kisebbségbe szorult közösségeknek. Ráadásul bebetonozta volna az RMDSZ-t az erdélyi magyar közösségen belül. A gigantikus politikai szemfényvesztés sikerült volna, hisz már a magyarországi média is azt harsogta, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, és akadtak jobboldali politikusok is, akik e szlogent kritikátlanul átvették. A román fél még erre is nemet mondott. Hiányzik az erő felmutatása Egészen különleges történelmi helyzeteket, illetve különleges kollektív tudatú népcsoportokat leszámítva az uralmon levő többség csak az erőből ért. Miféle erőt tudott volna felmutatni 1990 után az addig hetven éves jogfosztottságot, megaláztatást elszenvedő erdélyi magyar nemzeti közösség? Erő felmutatását jelentette volna, ha közösségünk érdekképviselete akkor lép fel a leghatározottabban és legkövetkezetesebben jogos követeléseink, a három szintű autonómia ügyében, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, amikor a kilencvenes évek legelején a hatalmát lassanként megszilárdító új vezetés a legnagyobb bizonyítási kényszer alatt állt. Mi történt e helyett? Tőkés László hátba szúrása az RMDSZ frakcióvezetői részéről a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatásra való rámutatás ügyében, gerzensee-i és neptuni tárgyalás, majd a tiszteletbeli elnök erkölcsi-politikai megsemmisítését célzó Nagy Benedek-ügy. Erő felmutatását jelentette volna, ha az RMDSZ a magyar diplomáciával karöltve megkéri Románia EU-csatlakozásának árát. E „történelmi ablak” 2005. szeptember 26-án zárult le végleg, amikor a Gyurcsány-kormány indítványára az MSZP–SZDSZ-többségű magyar törvényhozás megszavazta Románia feltétel nélküli uniós csatlakozását. Erő felmutatását jelentette volna, ha 1996-ban az RMDSZ a sarkára áll, és Tőkés László hivatalosan előterjesztett javaslatainak megfelelően megkéri az árát a román hatalmat a Nyugat felé hitelesítő kormánykoalíciós szerepvállalásnak. Erő felmutatását jelentette volna, ha 1998. szeptember 30-án Radu Vasile román miniszterelnök egyesült államokbeli útja előtt az RMDSZ kilép a kormányból a 25 nappal korábban az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátumnak megfelelően. Erő felmutatását jelentette volna, ha 2010-ben folytatódik a Székely Önkormányzati Nagygyűlés nagyszabású nemzetépítő terve, amely úgy nőhette volna ki magát történelemformáló közösségi akaratképző intézménnyé, hogy a román alkotmányossági normákat sem szegte volna meg. Erőt mutatna az is, ha most összefogna az erdélyi magyarság és visszatérne a brassói paradigmához: megszámlálnánk magunkat, belső választások útján létrehoznánk az erdélyi magyar parlamentet, és minden erőnket a külpolitikára összpontosítanánk. Van ennek esélye? Meglátásom szerint nincs. Látszatképviselet Annyi ember érdekelt a magyar, illetve a román politikai elit köreiben a jelenlegi „kéz kezet mos” játék és a látszatképviselet folytatásában, hogy alapvető váltásra aligha számíthatunk. Kémiatanárunk foglalta össze ennek a játéknak a lényegét bő három évtizede egy temesvári középiskolában: „én úgy teszek, mintha tanítanék, ti úgy tesztek, mintha tanulnátok”. Az RMDSZ tehát úgy tesz, mintha a magyar érdekeket képviselné, a román hatalom meg úgy, mintha ennek az álképviseletnek köszönhetnénk időnként némi engedményt. Mindenki eljátssza a maga szerepét, amiből jól megél, miközben a közösség egyre fogy. Mit tehetnek azok, akik e visszataszító játszmában nem hajlandóak részt venni? A legegyszerűbb félreállni, mondván: ha közösségi szinten úgysincs hosszú távú megmaradással kecsegtető perspektíva, akkor fordítsunk minél több energiát saját életünk minőségének javítására. A többség egyébként ezt is teszi. Érdemes viszont belegondolni azon örökérvényű igazságba, amit Ravasz László református püspök fogalmazott meg, s ami így szól: „nincs nagyobb vereség, mint megszokni a rosszat.” S ehhez hadd tegyük hozzá a konzervativizmus atyjának tartott Edmund Burke klasszikus gondolatát: „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” Magasba emelni az autonómia zászlaját A Burke által „jókként” jelölt következetesek, elvhűek mi mást tehetnek, mint erejükhöz mérten igyekeznek a magasba emelni a közösségi önrendelkezés, az autonómia zászlaját, kitartanak a hajdan közösen megfogalmazott célok mellett, nem hagyják magukat sem megvásárolni, sem megfélemlíteni. Ha pedig bekövetkezik a már-már csodaszámba menő örömteli változás – hogy a tisztességes, törhetetlen kitartás találkozik a választói támogatottsággal –, akkor megmutatják: lehet másféle politikát is folytatni. Addig is e maroknyi csapatot motiválhatja a tudat, hogy az igazság kimondása önérték, az erkölcsi-politikai példaadás öncél, amely magában hordja jutalmát. Talán kibír ez a kis eszmefuttatás még egy klasszikus gondolatot, amit Szabó Dezső vetett papírra 1922-ben: „nem a győzelem a harc értelme, hanem a betöltött kötelesség csodás szentsége”. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. április 10.Levél-féle a 65 éves Tőkés LászlóhozAz örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót. A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is. Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben. Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt. Nagy elődök mércéje Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából! A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése). Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven. „Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében. Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén. Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak. Amit ma sem tudnak megemészteni Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt! A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget. Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen. Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon? Csak egyetemes magyarság van Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított. A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat. Tófalvi Zoltán A szerző történész (Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár) 2017. május 30.Trianon: „kéne végre egy közös terv”A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”. – Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így? – Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre. – Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól? – Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is. – Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló? – Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam. – Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát... – Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását. A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához. – Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket? – Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet. – Mi a csoport célja? – Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes. – A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára? – Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről. Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk. – Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett... – Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása. – Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi? – Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni. – Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv. Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár) 2017. október 27.Vértanú lelkészek az elmúlt századbanA XX. század magyar református lelkészvértanúiról szól a Mártírok Százada című könyv, melyet első alkalommal a nagyvárad-újvárosi református templomban mutattak be. Tőkés László püspök, EP-képviselő hirdetett igét. Sándor Lajos lelkipásztor köszöntötte vasárnap délelőtt az egybegyűlteket, majd Tőkés László hirdetett igét; kitért az 1957 évi szilveszter előestéjére, amikor a budapesti Országházban huszonhárom papi személy ünnepelt, s némelyikük kitüntetést kapott az államelnöktől az „ellenforradalom során tanúsított bátor helytállásért a népi hatalom mellett” – közben pedig, a siralomházban Gulácsy Lajos levéli lelkipásztor számlálta hátralévő óráit. Akárcsak a Pilátus elé állított Krisztus, akit a főpapok adtak halálra és a világi hatalom sem kegyelmezett neki, vagy a tanítványok, akiket a tanács elé állítanak a mindenkori hatalom kollaboránsai, papok és írástudók. Hasonlóképpen Luther Márton, aki az 1521 évi birodalmi országgyűlésen kell számot adjon tanításáról, s V. Károly pallosa leng a feje fölött, vagy Mózes, amikor a Fáraóval szemben kell fellépjen, Dániel próféta a tüzes kemencében, vagy az oroszlánveremben – a helytállás megannyi példája, akárcsak a papok, akik életükkel és szabadságukkal fizettek azért, mert magyarok és reformátusok: Márton Áron, Ravasz László, Mindszenty József, Sass Kálmán – és még sorolhatnánk. A legnagyobb kihívás De az még csak hagyján, hogy szembeszállnak a hatalommal, a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan állnak meg Isten színe előtt és hogyan tudnak megfelelni saját lelkiismeretüknek, hangzott el. Tőkés László arról is szólt: a napjainkban üldözött keresztyének száma meghaladja a Római Birodalomban üldözött őskeresztyénekét, s az európai szekularizáció világában egyre kényelmetlenebb keresztyénnek lenni. Megemlítette a temesvári eseményeket, melyek során ő maga is helytállt a hatalommal szemben, de az ige, miszerint Istennek kell inkább megfelelni, hogy nem az embereknek, feljogosítja a hívő keresztyént, hogy ellen álljon az istentelen hatalomnak. Dr. Békássy N. Albert emeritus gyermekgyógyász tanár, a Mártírok százada című könyvet megjelentető Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat elnöke a szervezet megalakulásáról szólt. Mint elhangzott, Ravasz László, az Egyetemes Konvent lelkészi elnöke 1944-ben azzal a küldetéssel bízta meg vitéz Nagy Sándort, a Konvent titkárát, hogy szervezze meg a nyugatra menekülő magyar reformátusok lelkigondozását. A szervezet 1957-ben függetlenítette magát a Magyarországi Református Egyháztól – miközben az anyaországban az Állami Egyházügyi Hivatal dicstelen működésének ideje, majd az 1956-os forradalom megtorlása következett. Amint a későbbiekben elhangzott: azok, akik a Kárpát-medencéből elvándorolnak, nem mindig érkeznek meg magyar református egyházi múltjába tudatosan kapaszkodó közösségeikbe, s az elvándoroltak nagy része aligha tér haza. A NYEMRLSZ feladata: református értékeink megőrzése és továbbvitele. Évente szerveznek hittudományi tanácskozásokat neves előadókkal, s a most megjelentetett kötetben első alkalommal állítják össze a Kárpát-medencei vértanú lelkészek névsorát. A 220 oldalas kötet első alkalommal dokumentálja a vértanúságukat – délvidéki, kárpátaljai, anyaországi mártírokét. Özv. Lázárné Zahn Dalma-Enikő lelkipásztor, a szervezet lelkész elnöke, nürnbergi református lelkipásztor tevékenységeikről szólt, arról, hogy közreműködésükkel nyolcvan gyülekezetben szól magyarul az ige – a párizsi gyülekezetnek például húsz éve nincs lelkipásztora, de az ige magyarul szól náluk is. Nincs ára Orosz Otília kántornő alkalomhoz illó dalokat adott elő, majd vitéz Bereczki András nyugalmazott lelkipásztor, a szolgálat örökös tiszteletbeli tagja, a kötet szerkesztője emlékezett vissza Váradon eltöltött éveire, amikor hosszú éveken át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület egyházi sajtójának „kis csavarjaként” dolgozott. Egyúttal hírül adta: Münchenben, Malmőben, Londonban van református gyülekezet. Tőkés László kihangsúlyozta: az elvándorlás nagy gond, s az elvándoroltak egy része okkal ment el és biztos, hogy élő lelkiismerete volt, „az elvándorlók másik része azonban eltűnt a nagy nyugati temetőben”. Mint megtudtuk, a kötet ezer példányban jelent meg, nincs ára, de jelképes adományokat elfogadnak – az összegyűlt pénzből egy magyar mártír emlékére állítanak majd emlékművet Németországban. Neumann Andrea / erdon.ro 2017. december 21.A teológiai intézet örök barátjaLelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk. – Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt? – Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt. Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között. – Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család? – Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt. – Miként került a család Kolozsvárra? – 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött. – Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el? – 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”. Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem. – Miért felvételizett a teológiára? – Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek. – Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen? – Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról. – A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken? – A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született. – A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé? – Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt. – Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre? – Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is. – A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak? – A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak. – Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre? – Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig. – Tudatosan készült a nyugdíjas évekre? – Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet. – És mit jelentett? – Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-51
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
